Az első optikai eszközre utaló jelek az ókorba, a Krisztus előtti II–III. századba vezethetők vissza, nevezetesen Felső-Egyiptomba, ahol optikai eszközöknek tekinthető lencsét találtak a régészek, de az, hogy ezek valóban ebből a korból származó eszközök, nem bizonyíthatók, mert ilyen plánkonvex lencsék más időből is előkerültek. Ezek a leletek egyébként tökéletes csiszolású, hegyi kristályok, de nem alkalmasak arra, hogy nagyításra használjuk őket – ezért ezek valószínűleg csupán dísztárgyak voltak. Érdekes, hogy az ásatások alapján úgy tudjuk, hogy az ókori egyiptomiak pontos mérőeszközöket (optikait is) használtak, de a leletek közt sajnos nyoma sincs optikai segédeszközöknek.

 

Ha tovább haladunk a történelemben, az ógörög kultúrában sincs nyoma a lencsék optikai alkalmazásának, pedig lencse alakra csiszolt kövek, félgömbök, egyéb eszközök előkerültek az ásatások során, de ezek szintén alkalmatlanok optikai célokra.

Különböző ásatások alkalmával sok helyen találtak körülbelül 10 dioptria törőértékű lencséhez hasonlót (többek között Pompeji-ben is), amelyen gyakori a lencse közepén a felerősítéshez szükséges lyuk, olykor ott a bőr, bronz vagy aranyfoglalat nyoma is. De itt is nyilvánvaló, hogy díszítésre, ruházat, fegyverzet értékesítésére szolgáltak, és nem optikai célokra.

 

Ami egyértelműen bizonyítható, hogy a vízzel töltött kristály-, kvarc- és üveggömbök nagyító-gyújtó képességét még az ókorban felfedezték és használták. Erről a latin arany- és ezüstkor írói sok helyen szólnak. Ezt a golyót egyébként egészségügyi célokra is alkalmazták. Seneca például említi, hogy Nero császár is ezt használta. Plinius pedig azt írja, hogy „a finom vésnöki munkát igénylő gemmák készítői csiszolt smaragdot használnak, hogy fáradt szemüket kíméljék”. Plinius azt is megemlíti írásaiban, hogy Nero a gladiátorok küzdelmét csiszolt smaragdon át szemlélte, és ezért terjedt el az a nézet, hogy Nero rövidlátó volt, de ma már sokkal valószínűbbnek tartják, hogy a napszemüveg ősi alakjával találkozunk itt, mintsem a rövidlátás ellenszerével.

 

Honnan kezdjük tehát számolni az optika, az optikai lencse történetét? Az első ember, aki rájött, hogy az üveggolyóból kihasított gömb- és síkfelület által határolt átlátszó szelet – a plánkonvex lencse – az írott betűk felnagyítására alkalmas, az arab származású Alhanzen, az olvasókő feltalálója volt, a X–XI. században. Alhanzen neve (sok más arab filozófuséval együtt) feledésbe merült egy ideig, az ő esetében azért, mert az arabok abban az időben a kövekről azt gondolták, hogy varázserejük van, és tucatnyi babonás tévhitet kapcsolat hozzá. Hogy mikor és hol kezdték használni ezeket az olvasóköveket, nem tudjuk – de a nyugat-európai kolostorok szerzetesei már biztosan az olvasókő segítségével másolták a kódexeket és festették az iniciálékat.

 

A következő fontos találmány a nagyítólencse volt, melynek feltalálója az angol ferences szerzetes Roger Bacon (1214–1294). Bacon (akit csodadoktornak is neveztek korában) alapvető felismerése, hogy a gyenge látóképességűeknek a plánkonvex lencse hathatós segédeszköz lehet. Felfedezése igencsak elterjedt, ezért ki lehet mondani, hogy ő találta fel ezt, a később szemüveg névre hallgató, napjainkban sokszor nélkülözhetetlen segédezközt. Bacon találmányát persze még nem a szem elé, hanem az olvasandó írás elé helyezték.

(A mai szemüveg elődjének feltalálásához több név is köthető, például egy firenzei síremlék szerint Salvano Armato degli Armati a feltaláló.)

 

A szemüveghez az első hozzávaló lencséket borospoharak letört talpáról szerezték, amelyeket lecsiszoltak. Haladást jelentett, amikor a domborulatot laposabbra csiszolták, továbbá amikor a lencsét foglalatba illesztették, és nem közvetlenül az írásra helyezték, hanem a szemhez tartották közelebb. Lassanként kialakult tehát a fém-, fa-, bőr- vagy szarukeretbe foglalt szemüveg. Az első ilyet a Velencei Köztársaságban készítették. Eleinte persze csak az egyházi személyeknek volt szemüvegük, mert ők tudta olvasni.

 

Hogy az ősi változat, a két darabból összeállított szegecselt szemüveg hogyan alakult át fokozatosan, hogy a különböző változatok hol és mikor alakultak, keletkeztek, azt pontosan nem tudjuk.

A szegecselt szemüveggel még a XVII. században is találkozunk, a fonalra fűzött szemüveg pedig már a XIII. század végén is előfordult Spanyolországban. A kengyeles szemüveg, amelynél a két keretbe foglalt üveget kengyel vagy ívelt nyereg köti össze, a XIV–XV. században jelent meg – itt a keret már egy darabból készül (bőrből, fémből, vagy szaruból). Ezeket a sapkához erősítették, kényelmi okokból. Innen a sipkaszemüveg elnevezés. Később megjelent az ollószemüveg is, ami egy összecsukott ollóhoz hasonlított. 1746-ban találták fel a halántékszemüveget (Schläfenbrille), ami már a mai szemüveg közeli rokona, ugyanis a két szára a fülkagyló mellett kapott helyet. 1750 után pedig már az volt a cél, hogy a szemüveg egyszerűbb, célszerűbb, szebb, olcsóbb és tartósabb legyen.

 

Ezután a keret nélküli szemüveg is megjelent, amely Waldstein Jakab bécsi optikus nevéhez köthető. Ennél az eszköznél az üvegek szabadon vannak, az orrnyereg és a szárak az üvegek átfúrásával vannak rögzítve.

Ebben az időben lendült fel a tudomány fejlődése, és ezzel nyilvánvalóan a szemüvegek és a lencsék is gyorsan fejlődtek.

Ekkor jött létre a bifokális lencse, amely Benjamin Franklin nevéhez köthető. (1774) Ez a fajta szemüveg lehetővé teszi, hogy egyazon személy lásson is, és írni-olvasni-dolgozni is tudjon vele. Erre Benjamin Franklin előtt egy lencse nem volt képes (az ő a lencséje ugyanis lehetővé tette a közeli és távoli látás korrekcióját egy eszközzel).

Időközben persze a szemüveg mint divattárgy is megjelent.

 

A német optikai ipar fontos szerepet töltött be az optika történetében, hiszen gyorsan fejlődött, és ezért sokáig vezető szerepe volt Európában. 1801-től lassan létrejöttek az első műhelyek. Így például Karl Zeiss (1816–1888) is létrehozta műhelyét, amely még ma is sikeresen működő világcéggé nőtte ki magát. Zeissnek köszönhető egyébként az üvegtechnika, a lencsecsiszolás tökéletesédes, precíziós gépek kialakítása, így az optikus munka (neki köszönhetően) fokozatosan gyorsult és könnyebbé vált.

 

Fontos mozzanat a szemüveg történetében az is, amikor XX. század első évtizedeiben megjelent a szemüvegkeretek gyártásában használt alapanyagok között a műanyag. Ez az esemény további távlatokat nyitott meg, köszönhetően a könnyű kezelhetőségének és formázhatóságának, ugyanis innentől kezdve gyakorlatilag bármilyen forma és szín elkészítése lehetővé vált.

 

Mielőtt rátérünk a magyarországi optika történetére, egy érdekesség: Magyarországon nagyon sokáig pápaszemnek nevezték a szemüveget, már a Calpeinus-szótárban is így szerepel. Spekulációk szerint a szó onnan ered, hogy csak a papok használták eleinte a szemüveget, ők pedig a „pápa szemei” voltak. Egy másik elmélet szerint azért pápaszem, mert idősebb apák, papák, „pápik” korában lévő emberek használtak ezt az eszközt.

 

Arról, hogy mikor jutott el Magyarországra a pápaszem és ki hozta be, semmit sem tudunk. A szemüveg szélesebb körű magyarországi elterjedését a Mátyás korra datáljuk. Egyértelmű bizonyítékunk nincs, de Mátyás korában virágzott fel a könyvnyomtatás itthon. Szerzetesek, papok, orvosok, tanárok használták. 60 évvel Mátyás halála után Kanizsay Orsolyának már volt szemüvege, ez biztos. Valószínűleg ebből az időből származik a Nemzeti Múzeum egyik nagy becsben tartott darabja, amelyet 400 évvel később Höllriegel József talált meg a lipótszentandrási szárnyasoltár restaurációja során. Ez egy préselt bőrből készült szemüveg, némi díszítés nyomaival – de csak a keret maradt fent. Egy másik híres régi „magyar” szemüveg a „Nietbrille”, ez a budai Várhegyen végzett ásatásokkor került elő. Az ugyanott, ugyanakkor talált tárgyak alapján az a feltevés alakult ki, hogy a XIV. századból származik, de a lelet szép kidolgozottsága és a jenai Zeiss-múzeum egyes darabjaival való egybeesés miatt valószínűbb, hogy később készült.

 

A XVII–XVIII. század a szemüveg magyarországi történelmének fehér foltja: semmiféle megbízható adatunk nincs ebből a korból.

 

A XVIII. század végén és a XIX. század elején hazánk szemüvegellátását nagyrészt a vándorló okulisták, díszműáru üzletek és néhány optikus végezte.

 

Az első látszerészbolt a Calderoni-féle vállalkozás volt, Pesten. Caledroni István Olaszországból érkezett kereskedő volt, a mai Vörösmarty téren nyitott meg „A csillagászhoz” nevezetű üzletét 1819-ben. Ez a bolt hamar virágzásnak indult, árultak itt szobrocskákat, figurákat, hímzéshez való előnyomásmintákat, és: külföldről importált félkész szemüveg-alkatrészeket, amit itthon csupán összeállítottak. Az igazi nagy fellendülés később következett be, ez pedig Hopp Ferenc nevéhez köthető, aki kitanulta az optikusmesterséget, és feleségül vette Caledroni lányát. A vállalkozása neve Caledroni és társa volt, ez az üzlet világhírnévre lett szert. Így tehát a Caledroni-cég lett az első látszerészkereskedés Magyarországon.

 

Az első látszerésziparos szintén külföldről érkezett Magyarországra, és itt telepedett le Pesten: Antony Libál volt a neve, Morvaországban született 1815-ben. Széchenyi István rábeszélésére Libál otthagyta Bécs városát, ahol akkoriban élt, és 1846-ban letelepedett Pesten. A Libál-műhelyben nagyhírű, haladó szellemű orvosok is megfordultak, köztük Rippay Gáspár, Hirschler Ignác és Semmelweis Ignác is. Itt fordult elő olyan először, hogy orvosi útmutatásra készültek szemüvegek. Ez a név azért is kiemelten fontos a szakmában, mert ekkor készítettek Magyarországon kézműves szemüveglencséket- és kereteket először.  A Libál család ma élő tagjai is optikusok.

 

Az Országos Iparegyesület a századelőn kezdett foglalkozni tehát a hazai optikai ipar megteremtésével. 1911-ben kezdte meg működését a Budapesti Villanyszerelők és Műszerészek Ipartestülete. 1922-től a látszerész ipar a képesítéshez kötött iparágak közé került, ezért lehetővé vált, hogy 1924-ben befogadják a szakmát az Ipartestületbe. 1925-ben pedig először rendelkeztek látszerészipar szabályozásról: részletesen meghatározták az optikusok munkakörét, élesen elválasztották a látszerésziparosok és a szemüveg-kereskedők szakmáját.

 

Érdekességek:

​

Magyarországon (is) sokáig nem hitték el, hogy a szemüveg segítő hatású, úgy gondolták, hogy káros.

Magyar vonatkozásban a legelső szegecselt pápaszem-ábrázolás Zsigmond királyunkhoz fűződik. A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor Zsigmond magyar király Milano urát herceggé avatja.

A szemüveggel gyógyítás egy régi módjáról van tudomásunk. Manardo János (1462—1530), a ferrarai egyetem orvosprofesszora, aki hazánkban II. Ulászló és II. Lajos királyoknak udvari orvosa volt, 1529-ben adta ki „Orvosi Levelei "-t. Ezek egyikében szembajok ellen sok gyógyszert ajánlott. A szem erősítésére fogolyvelő evését és zöld smaragdon keresztül nézési gyakorlatokat tartott célszerűnek.

Optikai terápiával a nagyszombati egyetem alapításától kezdődően szemorvos professzoraink egyetemi előadásaikban szóltak, tanításukat tárgyaló tankönyveikben írtak a szemüvegekről s azok rendeléséről.

Nagyjaink sorából említsünk meg néhányat, akiknek szemüvegük volt. Kossuth Lajos magas kort élt meg. Látása életének utolsó éveiben nagyon megromlott. A hazai lapokban hírek jelentek meg az írásnál-olvasásnál mutatkozó kellemetlenségeiről. Kossuthnak felemás fénytörésű szemei voltak. A Magyar Történelmi Képcsarnok őrzi Görgey Arthur tábornok (1818–1916) lovasképét, melyet Tyroler József (1882–1860) metszett rézbe 1849-ben. A lovon ülő Görgey szemén ovális üvegekkel ellátott pápaszem van. A tábornok bizonyára rövidlátó volt, különben nem kellett volna állandóan üveget hordania. Magas kort ért el. Sok baja volt a szemével. Kiváló költőnk, Arany János szintén nagyobb fokban rövidlátó volt, s ez élete folyamán egyre fokozódott. Panaszai arra utaltak, hogy idősebb korában a legnagyobb valószínűség szerint mindkét szemének az ér- és ideghártyáján sorvadásos foltok keletkeztek, melyek látását jelentékenyen csökkentették. Látását nem vesztette el teljesen, de az írás-olvasás nagyon nehezére esett.